Találkozás Tapolca költőjével, a kultúra napján

A magyar kultúra napján, amelyet ma ünneplünk eszembe jutott egy tapolcai költő, régi barátom, Németh István Péter, aki szinte “tartozéka” ennek a napnak, legalábbis számomra, lassan három évtizedes újságírói pályám alapján. Fel is hívtam Istvánt, aki otthonában dolgozik, s mint mondta, talán hatvanegy évesen végre megadatik neki, hogy tényleg azzal foglalkozzon, amit igazán szeret. Ez pedig az irodalom. Legyen így, drukkolok, s e napon, az ő kedvéért is összeszedtem néhány tőle származó, s a korábbi években általam leírt gondolatot.

Németh István Péter
tapolcai költő, egy kiállítás megnyitóján 2014. januárjában

– Azt tudjuk, hogy a magyar kultúra napját 1989. óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Csekén a Himnusz kéziratát. Az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések mindig alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének. Németh István Péter tapolcai költő ezen a napon a korábbi években számtalanszor kalauzolta a hallgatóságot a magyar kultúra végtelen kincsestárába.A Himnusz velünk él – fogalmazott 2015-ben. – Imánk, amelynek helye volt, van és lesz az ünnepi pillanatokban a csillárok és a csillagok alatt, de ott kell lenniük személyes, bensőbb magunkban is. Veszélyben és örömben egyaránt. Annak idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt, hogy egy másik, optimistább, amolyan új-istenes istentelen himnuszt szerezzenek. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: “Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Barátainak azzal toldotta meg a mester és Illyés az elhárítást, hogy aki át meri írni a Himnuszt, annak száradjon le a keze. Németh István Péter 2014-ben azt fejtette ki, a művészet lényege éppen az, hogy valamilyen jó érzést gyakoroljon a befogadóra. Ez a festmények és a versek esetében is igaz, hiszen egyébként nem sok értelme lenne az alkotótevékenységnek. A tapolcai költő régi személyes élményét is megosztotta a közönséggel, miszerint egykor hazájától távol is otthon tudta érezni magát, az őt körülvevő otthonos színekkel megáldott környezetnek köszönhetően.

– Bátrabban tűz ki az ember maga elé célokat, ha amúgy is van, amit rendszeresen tennie kell – mondta nekem egy beszélgetés során. – A magyar irodalom szolgálatát komolyan gondoltam, s gondolom. Úgy érzem, sok mindent éppen a szépírás bárkájába kell mentenünk a jövendőnek. Ennek érdekében mindegy is az eszköz, hogy milyen műfajban: versbe, esszébe vagy regénybe menekítem is vélt eszményeimet – ahogy Illyés Gyula mondta – mint álmaim állatseregletét, a fajtákat minden gondolatból, a lényeg: ugyanaz. Szépséget, értéket, emberarányú léptéket igyekszünk tovább adni, ahogy lehet. Elég ehhez egy érdeklődő szempár, azé, aki a könyvtár helyismereti gyűjteményében a környező hegyekről keres szép- vagy szakirodalmat, hogy hogyan szüreteltek a régiek a Lesence-völgyben vagy a Szent György-hegyen, kik álltak meg a Malom-tó partján, hogyan kelepeltek az Eger-völgy malmai? – máris a kultúra fontos állomásainál vagyunk. Ha délután marad idő (általában marad), ha nem, akkor akad a kislámpa közelében később, olvasmányaimba temetkezem. Hihetetlen gazdagság a miénk – csak ebben a tájhazában is! A „szülöttem föld” medencéjében. A Csobánc alatt Káptalantótiig futó utat lírában, a Szent György-hegy látogatóit és műveit esszékben, Tapolca és környékének szellemi nagyjait „szerelmes földrajzban” szeretném megörökíteni.

Németh István Péter versét zenésítettük meg 2016-ban

Van egy ideám, hogy az íróknak egyszerre kell tudni ábrázolniuk a közvetlen környezetüket és a nagyvilágot, mindegyiket a maga törvényszerűségeivel. Többé-kevésbé azonos ítélet alá esnek a fontos dolgok a környezetünkben és a nagyvilágban: a Balatonnál éppúgy, mint Kaliforniában (Kalifornia: a bornak ott is ki kell forrnia). Hogy ne menjek messzire: Tatay Sándor csak olyan történetet tudott ábrázolni a badacsonyi sziklák alatt, ami egy görög tragédiába is beleillik. A Római úton Papp Árpád sem állított kevesebbet az itteni emberi tragédiákról, mint az Antigonét író Szophoklész. A neves fővárosi kiadóknak így készítettem egy velencei és egy válogatott verses könyvet, Tapolcának pedig a Batsányi Jánoshoz írott költeményekből egy antológiát. Továbbra is érdekelnek a testvérmúzsák, a muzsika és a képzőművészet. A koncertek és a tárlatok, avagy az otthoni zenehallgatások és a reprodukciókban való gyönyörködés. Ám amikkel betelni végképp nem tudok: a táj és a fényes beszélgetések. Jó érzés a messziben elért siker, de még több – Németh László szavaival – a másik életének csöndes helyeslése. S ahogy ez visszaárad rám esetenként. Csak ilyen élményekből szabad meríteni, s csak a „Szépen élj!” parancsát követni, ameddig megadatik.

You may also like...