DON – Csak egy levél, vagy még az sem…

Részlet Szijártó János Az én kis naplóm című könyvéből

A Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát elismerő 1938-as bledi egyezmény megkötése után nyíltan felállt a magyar királyi légierő-parancsnokság, a folyamerők parancsnoksága, a határőr ezredek pedig hivatalosan is gyalogezredi státust kaptak. Darányi Kálmán miniszterelnök győri beszédében nagyarányú fegyverkezési programot hirdetett meg ebben az évben. Az első bécsi döntés is erre az időre esett, amikor Magyarország a trianoni békediktátum értelmében elvesztett területeinek azon részeit, ahol a magyar lakosok voltak többségben, visszakapta. Aztán a két évvel későbbi második bécsi döntés további elcsatolt, magyarlakta területeket juttatott vissza hazánknak. De ekkor már javában dúlt a második világháború és érett az újabb katasztrófa hazánk számára.

Hagyományőrzők doni emléktúrája 2004. januárjában (Archív fotó: szj.)

Aztán eljött a magyar csapatok orosz földre lépése, majd az a bizonyos, borzalmasan hideg 1942-43 tele. Amikor hazánk fiainak nemcsak az ellenséggel, hanem a mínusz 30-40 fokos hideggel is meg kellett küzdeni. Eleve az oroszok vattabélésű ruházata jobban állta a hideget, mint a mieink felszerelése, de az egyéb utánpótlásbeli hiányosságok és stratégiai hibák miatt hadseregünk sorsa meg volt pecsételve.

A badacsonytomaji Vastagh Gyula tizedes még 1942 decemberében nyírfakéregre írt üdvözletében „Boldog karácsonyi ünnepeket” kívánt családjának. A papírt helyettesítő felületre még egy kis karácsonyfát is rajzolt. Aláírása fölé odaírta: „Valahol Oroszországból”. Ő már nem érhette meg a hatalmas orosz támadást, ugyanis a tábori lelkész levele szerint már három nappal az áttörés előtt, január 9-én hősi halált halt. Aztán a következő napokban sokan, nagyon sokan követték a halálba Vastagh Gyula tizedest.

  Vastagh Gyula A lelkész levele Vastagh Károly úrnak: „Harctéri szolgálatomból hazatérve és ott szerzett hosszú betegségemből a jó Isten segítségével felgyógyulva, csak most jutok hozzá, hogy a fronton eltemetett Bajtársam gyászoló Szeretteit itthon is értesítsem. Vastagh Gyula hős Bajtársunkat 1943. január 9-én temettem el a Staro-Nikolskoje nevű orosz falu magyar hősi temetőjében. A falu és a temető a Don folyótól nyugatra fekszik Voronyezs nagy orosz város közelében.

A temetőről fényképfelvételt is készítettem és arról egy másolatot mellékelten küldök. A képen Vastagh Gyula sírja még nem látható, mert még élt, amikor a felvétel készült, de a kép jobb oldalán egy kereszttel jelöltem meg a helyet, ahova később az ő sírja is került. Örülnék, ha ezen kép és soraim valami vigasztalást vinnének mély gyászuk és nagy fájdalmukra” – írta a tábori lelkész a badacsonyi családnak fiuk elvesztése kapcsán.

1943. január 12-én heves aknavető- és tüzérségi előkészítés után megindult az urivi hídfőből a háromszoros túlerejű orosz csapattámadás. A hadművelet kivetette a magyar egységeket állásaikból, és a támadók igen jelentős teret nyertek. Az áttörési csaták szörnyű poklában, a hazától kétezer kilométerre több tízezer magyar katona hunyt el, tűnt el vagy lett hadifogoly. Az akkor mintegy 210 ezer fővel kivonuló magyar hadsereg személyi állományának közel kétharmadát veszítette el. Ezzel (is) fizettünk a németeknek nyújtott segítségért. Sok család számára csak egy levél jött a fiú, a testvér, a nagybácsi, az édesapa elhunytáról, de az „eltűntek” hozzátartozói még azt sem kaptak.

A doni tragédiával együtt a világégésben összesen 890 ezer hazánkfia lelte halálát, ebből 350 ezren katonaként. Ez a szám az akkori magyar lakosság lélekszámának 6,49 százalékát teszi ki, és a 2. világháború emberveszteségeit tekintve, a lakosság arányában a negyedik helyen áll Magyarország, Lengyelország, a Szovjetunió és Németország után.

You may also like...